fourth chapter / c'mon skinny love

Délután hat óra.
A szobámban ülök és az ablakomon bámulok kifele. Teljes a sötétség, csak az esőcseppek koppanásait hallom néha. Nyugodt vagyok, de mégis izgulok. A hajamat tökéletesre megcsináltam. A ruhám tökéletesen áll. De belül mégsem érzem magam tökéletesnek. Valami hiányzik belőlem..
Folyton a fenyegető hang jár a fejemben.
'Ne merészelj eljönni a mai bálra, Elizabeth. Niall Horan az enyém marad...örökre.'
Elbizonytalanít a tudat, hogy valaki arra vetemedett, hogy betörjön a lakásunkba, és megfenyegessen. Mert aki ilyenre képes, az élőben sem lehet túl kegyes. Egyenesen rettegek a gondolattól, hogy ha egyszer egyedül maradok, mi fog történni. Mert még nem szeretnék meghalni. Nagyon nem.
Elhessegettem a rossz gondolatokat a fejemből, és felálltam. Elmosolyodtam. Felhúzott vállal lépkedtem lefele a lépcsőn, mint egy igazi nő. Ez az este csodás lesz. Eldöntöttem. Nem érdekel, ha a végére tudatlan testem irányíthatatlanul csuklik össze. Ez az én estem. Az én bálom. Az én szőke hercegem.

*

A kocsi döcögött az göröngyös úton. Senki sem beszélt, pedig a hangzavar elég gyakori volt köreinkben. Még anyám is csendesen nézelődött az ablakon kifele.

- Lassan odaérünk – szólt a kocsis. A szívem nagyot dobbant. Azt a pillanatot akartam, de mindennél jobban, amikor meglátjuk egymást. Irigylő tekinteteket akartam magamnak a többi lánytól a ruhám miatt. Én akartam lenni a középpontban, csak most az egyszer.

A kocsi hirtelen lassítani kezdett. Ráharaptam a számra, mert tudtam, itt az idő.

- Elizabeth. Készen állsz? – kérdezte anyám. Úgy éreztem, mintha valami hercegnő lennék, akinek mindenki várja az érkezését, pedig erről szó sem volt.

Teljesen megálltunk. Már nem hallatszott a kövek csikorgása a fakerék alatt, és a faágak csapkodása az ablakon.

- Itt vagyunk- szólt a kocsis, és kinyitotta az ajtót – Kiszállhatnak.

Először anyám lépett ki a kissé sáros földre, majd miután köszöntötték, én következtem. Nagy levegőt vettem, a jéghideg kinti levegő teljesen megtöltötte tüdőm, és kiszálltam. Kecsesen kinyújtottam az egyik, majd a másik lábamat is. Cipőm alatt összeroppant néhány kisebb kavics. Ruhám szárát felemelve, hogy ne lógjon be a sárba, felemeltem a fejem, és körbenéztem.

Megtaláltam, akit kerestem. Elmosolyodtam.
Tökéletesen festett. Jobban, mint elképzeltem. Teljesen feketébe volt, ami kiemelte sötétkék szemét és a kevéske piros foltokat halvány arcán. Kis társasággal volt körülvéve, ahol elég sok velem egykorú lány is beszélgetett. És játszotta az agyát.

Érezhette, hogy nézem, mert zavartan pillantgatott felém. Három méter választott el minket egymástól, de úgy éreztem, mintha egy véget nem érő szakadék két különböző oldalán állnánk. Aztán erőt vettem magamon, és előre sétáltam. Érdeklődve forgattam a fejem jobbra-balra, mintha olyan érdekes lenne a ház terasza és a sok különböző ruha és ember. Mivel maszk volt rajtam, az arcomat nem láthatta, csak két csokibarna szemem, de ez pont elég volt ahhoz, hogy felkeltsem érdeklődését. Megálltam egyhelyben, és a Holdat kezdtem el nézni. Tudtam, hogy emiatt el fog rajtam időzni a tekintete, de arra nem számítottam, hogy gyors bocsánatkérések közepette odajön hozzám. Zavaromban nem tudtam mit csinálni, a ruhám fodrait tanulmányoztam. Amikor mellém ért, gyengéden megérintette a vállamat, ami miatt ösztönösen felé fordultam. Végre úgy nézhettem a szemébe, hogy egyikünk sem fordult el.

- Jó estét – köszönt ellenállhatatlan hangon – Kit tisztelhetek Önben?

- Ez egy maszkos bál – mosolyodtam el – Ez a lényege. Nem tudjuk egymásról, hogy kik vagyunk. Az egész erről szól.

Kinyitotta a száját, és el akart kezdeni mondani valamit, de utána inkább becsukta. A szemében láttam a meglepettséget, hogy nem aléltam el azonnal tőle, amikor megláttam.

- Igaza van, ez tényleg erről szól. Viszont azt nem tiltja semmi, hogy velem táncoljon, ugye? – kérdezte egy félmosoly kíséretében.

- És mi van akkor, ha nincs kedvem táncolni? – szemtelenkedtem vele. Láthatóan tetszett neki, hogy játszadozom vele.

- Én megtalálom rá a megoldást. Jöjjön velem – nyújtotta kezét, de én megráztam a fejem. Nem is tudom mi ütött belém, valahogy ezt éreztem helyesnek.

- Elnézést, de nem ismerem. Honnan tudjam, hogy nem csak kihasznál, hogy nem csak egy újabb lány vagyok, akit magával csábít? – szegeztem neki az összes kérdést, ami az elmúlt napokban halmozódott fel bennem.

- Egyszerű a válaszom. Ön az első, akit eddig felkérek. Pedig – mutatott a háta mögé, ahol egy csapat lány nézett felénk – nem Ön az egyetlen női résztvevő ezen az estén. Bízzon bennem, és engedje meg, hogy legalább egy keveset táncoljak Önnel. Kérem – nézett rám, és nem tudtam ellenállni neki, pedig a női ösztöneim azt súgták, hogy veszélyes… de róla álmodoztam napok óta, és ezt a pillanatot vártam, ezért az érzésért nem aludtam éjjeleken keresztül, úgyhogy belementem.

- Egy táncot – fogtam meg kinyújtott kezét.

Egyszerre több álmom is teljesült.

Egyrészt éreztem magamon a többi lány perzselően féltékeny tekintetét, amit már régóta vártam. Másrészt az Ő kezét fogtam, és Vele fogok táncolni. Mindenki előtt, a terem közepén. Beléptünk a kastélyba. Iszonyat gyönyörűen volt az egész berendezve, és a hangulatot még fokozta a zenekar, akik megállás nélkül játszottak szebbnél szebb zenéket.

- Tetszik? – kérdezte. Örültem, hogy kikéri a véleményem.

- Csodálatos- néztem körbe - Ön és az apja nagyon jó munkát végeztek.

- Köszönjük. Akkor szabad egy táncra? – fogta meg most már mindkét kezemet. Bólintottam. Megfogta a derekam, és közel húzott magához. Annyira, hogy érezhettem, ahogy lélegzik. Intett a zenészeknek, hogy játszanak egy keringőt, akik Niall parancsára rögtön el is kezdtek játszani. A nyaka köré fontam a kezem, és teljesen elfeledkeztem a fenyegetőmről, pedig nem is volt olyan távol tőlem…

third chapter / breath me

Sziasztok!
Először is, szeretnék köszönetet mondani az 1000 oldalmegjelenítését (woop woop nektek), és a sok komiért (*round applause*), nagyon sokat jelent ez nekem! Minden bejegyzés alján tudtok szavazni, hogy szerintetek milyen lett az aznapi írásom. Nem garantálom, hogy minden nap fel tudok tenni részt, mert nagyon sok tanulnivalóm van.
Most is örülnék pár kommentek, negatívnak és pozitívnak egyaránt. :)
xx beo

Reggel izgatottan ébredtem, ugyanis elérkezett a bál napja. A nap vékony rétegekben világította meg selyem takarómat, ami lágyan simogatta bőröm. Lassan felültem és hátratűrtem a hajamat. Egy nagy sóhaj kíséretében a hideg padlóra tettem először az egyik, majd rögtön utána a másik lábam. Mint minden reggel, most is a tükröm elé léptem, és megszemléltem magam benne. Csalódottan érintettem meg a hasam, ami most sem volt elég vékony, csak úgy, mint a lábaim. És az egész testem. Soha nem voltam magammal teljesen megelégedve. Mindig találtam egy kis hibát magamon, amit azonnal orvosolnom kellett. Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy senkinek sem beszélhettem erről, és a többi problémáimról.. úgy éreztem, senki sem tudná megérteni.
Belenéztem a saját szemembe. ' Ez nem te vagy - gondoltam - Neked nem ilyennek kéne lenned. Miért nem vagy olyan, mint a többi lány? Ők mind tökéletesek. Te egy senki vagy. '
Mérges voltam magamra. Bizonyítani akartam. Meg akartam mutatni a többi lánynak, hogy én is jelentek valamit, nem csak az vagyok, akit ha meglátnak, rögtön nevetni tudnak, akinek a fűzőjét sosem lehet olyan szorosra bekötni, hogy nem kaphasson levegőt. Én az akartam lenni, akit mindenki tisztel és elismer. És mivel ilyen sosem lehettem, utáltam magamat. Teljes szívemből.

Hangokat hallottam lentről. Nagy a készülődés.. minden szempontból. Anyámnak tegnap elrontotta a szabó a halvány rózsaszín ruháját, ami miatt kitört a botrány. Alig tudtam aludni a sok zaj miatt, pedig ma tökéletesnek kell kinéznem, ugyanis ott lesz Ő. Aki a másik oka az alvászavaraimnak. Amióta először láttam (két napja) nem telt el úgy egy másodperc sem, hogy ne gondoltam volna Rá. Nem tudtam kiverni a fejemből. Pedig próbálkoztam, elég rendesen.
-Elizabeth kisasszony, bejöhetek? - hallottam egy vékony hangot kintről.
-Gyere Christine.
Az ajtó nyikorgott, és az egyetlen cselédlányom belépett a sötét szobámba. Nagy, barna szemeivel kíváncsian körbenézett, majd az ablakhoz lépett.
-Kinyitom az ablakot, kisasszony, hadd jöjjön be egy kis levegő. De csak ha nem bánja - nézett rám. Megráztam a fejem, és hagytam, hogy a friss, hideg szellő simogassa arcom.
-Édesanyám mit csinál? - érdeklődtem.
-Étkezik, kisasszony. Azt hiszem, egy kicsit feldúlt.
-Mikor nem .. - jegyeztem meg csendesen, inkább magamnak. Christine csendben állt mellettem, és hirtelen nem tudta, hogy mit tegyen és mondjon.
-Bevetnéd az ágyamat? Lemegyek egy kicsit beszélgetni.
-Persze, kisasszony - indult el rögtön az ágyam felé, én pedig kimentem a hűvös szobából.
A lépcsőn lefele menve a régen itt élő őseink képét nézegettem. Mindenki gyönyörűen festett. Volt egy személyes kedvencem, akit mindig csodáltam. Hosszú, fekete haja volt és igézően kék szemei. Egy jóképű férfi mellett állt, és mindketten mosolyogtak. Boldognak tűntek. De minél tovább néztem a képet, a lány arcán felfedeztem némi szomorúságot. Elveszettséget. Fáradtságot. Mindig meg akartam kérdezni anyámat, hogy ki ő, de sosem jutott eszembe. Végigsimítottam a lány fehér és üde arcát a mutatóujjammal. Olyan rejtélyesen szép. Sosem láttam még hozzá hasonlót.
-Elizabeth? - hallottam egy furcsálló hangot a jobb oldalamról. Zavaromban elkaptam a kezem a kép elől és a hátam mögé tettem. Anyám volt az. Érdeklődve nézett hol rám, hol pedig a képre.
-Igen anyám? - higgadtságot tettetve néztem vissza rá.
-Kit nézel? - közben felért mellém. Arcára tekintettem, és egy kis ijedtséget véltem felfedezni rajta, amikor meglátta a képet - Ó. Lady Adaline. A város szépe. Meg is merném kockáztatni, hogy a világé.
-És mellette? - anyám nyelt egy nagyot. Úgy éreztem, ez valami olyan dolog, amit régen nem hánytorgatott fel már senki, és ez jobb is, ha így marad. Nem válaszolt, hanem megfogta a csuklóm, és az étkezőbe vezetett. Gyéren világított, kis étkezőnk volt. Családias hangulatát még fokozta az is, hogy sosem volt teljesen rend. Ez volt az egyetlen ilyen helyiség az egész házban.
Leültem az asztalhoz, amire már ki volt készítve a reggeli. Ránéztem az ételre, és majdnem elhánytam magam.
-Köszönöm, de nem kérek. Nem vagyok éhes - közöltem. Anyám furcsán méregetett.
-Biztosan azért van, mert izgulsz. Majd ha éhes vagy, szólj - egy bólintással elintéztem a válaszom. Ami nem feltétlenül volt igaz - Jut eszembe, a ruhád lent van a mosókonyhában. Menj le, és hozd fel ide, kérlek.
A mosókonyha ajtaja fele lépkedtem, ami nem volt egy rövid út. Át kellett menni szinte az összes szobán, hogy odaérjek. Arrafelé nem sűrűn járkálnak a házban lakók. Már a mosókonyha világoszöld ajtaját is kinyitottam, amikor éles fájdalmat éreztem a jobb halántékomnál. A hirtelen jött fájdalom hatására térdre rogytam. Ugyanebben a pillanatban valaki hátulról meglökött, így az egész testem előre hanyatlott, és bevertem a homlokom a földbe. A nyitott ajtó miatt beestem a sötét szobába. Nem tudtam ellenállni az erőnek, ami egyre beljebb és beljebb kényszerített. Azt hittem képzelődök, de egyszer csak egy hang ütötte meg a fülem.
' Ne merészelj eljönni a mai bálra, Elizabeth. Niall Horan az enyém marad...örökre '
Mire kinyitottam a szemem, semmit sem láttam, csak a tengernyi ruhát körülöttem. Bármennyire ijesztően is hatott rám ez az egész, tudtam, hogy nekem ott kell lennem a bálon. Még ha meg is ölnek, akkor is.

second chapter / feels and the evening dress

Niall Horan - jól esett kiejteni a nevét. Akárhányszor kimondtam, égető érzés járta át testem. Az ágyamon fekve, a szürke plafont bámulva, róla álmodozva úgy gondoltam, semmi sem lehetne szebb..talán csak az, ha magam mellett tudhatnám. Ha minden nap úgy nézhetnék bele sötétkék szemébe, hogy tudom: Ő az. Ő az, aki mellett leélhetem az életem, az egyetlen ember, aki miatt érdemes élnem. De ez csak egy bugyuta álomnak tűnt. Fiatal szerelem.. mit tudhatnék én a szeretetről. Sosem voltam még úgy szeretve, hogy minden napom boldog lett volna, és a felhők lettek volna az otthonaim. De az a mosoly. A visszanézése. Hova tegyem? Miért csinálta? Nehéz kérdések, amik megválaszolatlanok maradnak. Legalább is egy ideig biztosan. Addig is várok, és rá gondolok.. szüntelen.

*

Délután lementem zongorázni. Nem csak azért, mert muszáj volt gyakorolnom az órámra, hanem azért is, mert imádom a zenét. Amikor meghallok bármilyen dallamot, elfelejtek mindent. Csak a zene marad, és én. Leültem a zongora elé és végigsimítottam a billentyűket az ujjaimmal. Leütöttem az első hangot, és a többi csak jött utána. Szomorú és reménytelen dallamot játszottam rögtönözve. Néha azt hiszem, kicsit több van bennem zeneileg, mint másokban, de mire is vinném ezzel.. csak egy lány vagyok, és nincs semmi jelentőségem ebben a nagy és gonosz világban.
Egy könnycsepp is kicsordult a gondolataim miatt, amik úgy szállták meg az egész testemet, mint a fekete felhők az eget a vihar előtt. Inkább eltoltam a széket, és kimentem a szobából.
Megkerestem anyámat, aki az étkezőben keresett valamit. Amikor meglátott, felém fordult, és mosolyogva üdvözölt.
-Elizabeth! Kislányom, holnap lesz a bál. Várod már? - érdeklődött kedvesen.
-Igen. Azt hiszem -erőltettem a számra egy mosolyt- Anyám, milyen ruhában leszek?
-Hatra jön a ruhatervező és olyan ruhát fog varrni, amiben ha meglátnak téged, egy szavuk sem akad majd! - lelkendezett. Valahogy nem tudott feldobni, de nem akartam szemtelen lenni, ezért megköszöntem, hogy varrat nekem egy ruhát.
-Valami baj van, Eliza? - kérdezte furcsállóan. Csak akkor hív így, ha jó kedve van.
-Semmi bajom, csak fáradt vagyok. Szólj, ha megérkezik a szabó, kérlek - reméltem, hogy nem veszi észre, hogy igazából rengeteg olyan dolog van bennem, amiket ha sokáig magamban tartok... bele sem merek gondolni mi lesz akkor. Sok dolgot tettem amit ma már megbántam. Senki sem tud róluk. Nem is fognak.

*

-Na, hogy tetszik? - kérdezett anyám. A tükör elé álltam és megnéztem magam a ruhámban. Párszor körbefordultam, végül anyára és a szabóra néztem.
-Tökéletes lesz. Köszönöm szépen - mosolyodtam el. Tudtam, hogy ez lesz az. Akartam, hogy Niall Horan lásson benne. Égtem a vágytól.

first chapter / meet my lover

Hai! Meghoztam az első részt. Ez a reneszánsz korbán játszódik, amit imádok, szóval nem véletlenül ezt a témát választottam. :) Komikat és véleményeket várok, hogy érdemes-e folytatnom, vagy nem. A fejlécet pedig köszönöm Camilának! Jó olvasást. xx

Nyugodt magányomat egy hangos kiáltás szakította meg.
-Elizabeth! -szólított anyám. Hangja most is csendesen és lágyan szólt..volna, talán egy másik dimenzióban - Elizabeth! Nem hallasz, kislányom?
-Igen? - kérdeztem unottan.
-Mi a francot művelsz te lány? - érdeklődött felőlem kedvesen.
-Etetem a patkányokat meg a bogarakat, szerinted mégis mit? - sóhajtottam, és az ajtó felé indultam, de anyám gyorsabb volt, és még előttem 'kinyitotta'. Zihálva tört be a szobámba, és miután kifújta magát, zaklatott hangon és hadarva beszélni kezdett.
-Az..az előbb láttam a birtok fele jönni egy kocsit, és a Horan címer volt rajta! - odalépett hozzám, és rázogatni kezdett. Szőkésbarna hajam a testemmel együtt rázkódott - Tudod mit jelent ez? Felfogtad?
-Anya, nyugodj meg! - szedtem le magamról a kezeit, és a szék felé tereltem - Valószínűleg csak kérdezni akar valamit. Vagy nem tudom, de nem kellene ennyire felkapni az egészet!
Ekkor Christine, az egyik cselédlányunk lépett be a szobámba. Megtörölte gyöngyöző homlokát, és anyámhoz hasonló módban beszélni kezdett.
-Sir Horan gróf.. a birtok előtt.. kíséret..
-Ne idegesíts fel még jobban! - nézett anya Christine-re - Szólj az összes embernek ebben a nyamvadt házban, hogy szedjék össze magukat! Na, nyomás! - tessékelte ki a lefagyott cselédlányt a szobám ajtaján - Te is, Elizabeth, hogy nézel ki?!
-Azt hiszem, én mindig...
-Ó istenem, hogy itt mindenki olyan, mint a kergebirka! - fakadt ki, és hirtelen el is tűnt.
És én egyedül maradtam, szóval gondoltam, rendbe szedem magam. A tükör elé léptem, kibontottam az eddig befont, derékig érő, szögegyenes hajam, és fésülni kezdtem. Sötétbarna szememet nézve elgondolkodtam, hogy 16 évesen eddig egy kérőm sem akadt. Ezt nem tudtam hova tenni, mert bár nem vagyok a város szépe, azért nem vagyok valami ronda. Az átlag kategóriába tartozom, és mégsem talál rám a szerelem...

*

Lassan szedtem a lépcsőfokokat, mert tudtam, hogy lent áll a bál, és én abból jobban szeretek kimaradni. Mikor leértem, már ott volt Sir Matthew Horan, aki épp anyámmal társalgott.
-Lady Elizabeth! Milyen nagy lett! - köszöntött kedvesen, és kezet csókolt.
-Üdvözlöm nálunk - mosolyogtam. Tekintetem oldalra siklott, és megláttam egy eddig számomra ismeretlen fiatalembert. Körülbelül 19 éves lehetett, mézszőke haja volt kevés barna színnel. Tengerkék szemével kíváncsian vizslatott hol engem, hol pedig azt, hogy miért bámulom ennyire. Ekkor észbe kaptam, és gyorsan elfordultam tőle.
-Lady Mariane - nézett anyámra - és Lady Elizabeth - mosolygott rám - ő a fiam. Ifjabb Niall Horan. - mutatta be a fiát, aki kezet csókolt anyámnak Majd felém fordult, óvatosan a kezemért nyúlt.
-Lady Elizabeth - suttogta, és az én kezemre is gyenge csókot lehelt. Körülöttem megfagyott a levegő, és szédelegni kezdtem. Lassan elhúztam a kezem, és a hátam mögé tettem. Ilyen érzés még életemben nem kerített hatalmába. Álmodozni kezdtem, és csak akkor tértem vissza a valóságba, amikor Sir Matthew beszélni kezdett.
-Fiammal azt az ötletet vetettük fel, hogy rendeznénk egy bált. Egy maszkos bált.
-Ó, ez remek ötlet! - lelkendezett anyám, és én már előre tudtam, hogy mi az elsők között fogunk érkezni.
-És maguk is hivatalosak.
-Köszönjük!
-Két nap múlva, pénteken, hétre várjuk önöket, maszkban. És mi most mennénk is, ugyanis még másokat is meg kell hívnunk, ráadásul rengeteg még a teendő addig.
-Jól van, köszönjük a látogatást és a meghívást. Christine, kísérd ki a vendégeket! - utasította drága anyám. Látogatóink már kifele kezdtek menni, amikor Niall hátrafordult, és rám mosolygott. Én zavaromban elkaptam a tekintetem, és a földet kezdtem el bámulni. Mire felnéztem, már nem voltak sehol.
Hirtelen remegni kezdett a lábam, és összeestem. A szívem olyan gyors tempóban kezdett el verni, hogy attól féltem, egyszerűen kiszakad belőlem. Nem tudtam hova tenni ezt az érzést... folyton azt a pontot bámultam a jobb kezemen, amit ajkaival érintett. Vissza akartam tekerni az időt, hogy újra érezhessem meleg leheletét és a bizsergető érzést. A hideg padlón ülve rájöttem, hogy szerelmes lettem. De kegyetlenül.