third chapter / breath me

Sziasztok!
Először is, szeretnék köszönetet mondani az 1000 oldalmegjelenítését (woop woop nektek), és a sok komiért (*round applause*), nagyon sokat jelent ez nekem! Minden bejegyzés alján tudtok szavazni, hogy szerintetek milyen lett az aznapi írásom. Nem garantálom, hogy minden nap fel tudok tenni részt, mert nagyon sok tanulnivalóm van.
Most is örülnék pár kommentek, negatívnak és pozitívnak egyaránt. :)
xx beo

Reggel izgatottan ébredtem, ugyanis elérkezett a bál napja. A nap vékony rétegekben világította meg selyem takarómat, ami lágyan simogatta bőröm. Lassan felültem és hátratűrtem a hajamat. Egy nagy sóhaj kíséretében a hideg padlóra tettem először az egyik, majd rögtön utána a másik lábam. Mint minden reggel, most is a tükröm elé léptem, és megszemléltem magam benne. Csalódottan érintettem meg a hasam, ami most sem volt elég vékony, csak úgy, mint a lábaim. És az egész testem. Soha nem voltam magammal teljesen megelégedve. Mindig találtam egy kis hibát magamon, amit azonnal orvosolnom kellett. Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy senkinek sem beszélhettem erről, és a többi problémáimról.. úgy éreztem, senki sem tudná megérteni.
Belenéztem a saját szemembe. ' Ez nem te vagy - gondoltam - Neked nem ilyennek kéne lenned. Miért nem vagy olyan, mint a többi lány? Ők mind tökéletesek. Te egy senki vagy. '
Mérges voltam magamra. Bizonyítani akartam. Meg akartam mutatni a többi lánynak, hogy én is jelentek valamit, nem csak az vagyok, akit ha meglátnak, rögtön nevetni tudnak, akinek a fűzőjét sosem lehet olyan szorosra bekötni, hogy nem kaphasson levegőt. Én az akartam lenni, akit mindenki tisztel és elismer. És mivel ilyen sosem lehettem, utáltam magamat. Teljes szívemből.

Hangokat hallottam lentről. Nagy a készülődés.. minden szempontból. Anyámnak tegnap elrontotta a szabó a halvány rózsaszín ruháját, ami miatt kitört a botrány. Alig tudtam aludni a sok zaj miatt, pedig ma tökéletesnek kell kinéznem, ugyanis ott lesz Ő. Aki a másik oka az alvászavaraimnak. Amióta először láttam (két napja) nem telt el úgy egy másodperc sem, hogy ne gondoltam volna Rá. Nem tudtam kiverni a fejemből. Pedig próbálkoztam, elég rendesen.
-Elizabeth kisasszony, bejöhetek? - hallottam egy vékony hangot kintről.
-Gyere Christine.
Az ajtó nyikorgott, és az egyetlen cselédlányom belépett a sötét szobámba. Nagy, barna szemeivel kíváncsian körbenézett, majd az ablakhoz lépett.
-Kinyitom az ablakot, kisasszony, hadd jöjjön be egy kis levegő. De csak ha nem bánja - nézett rám. Megráztam a fejem, és hagytam, hogy a friss, hideg szellő simogassa arcom.
-Édesanyám mit csinál? - érdeklődtem.
-Étkezik, kisasszony. Azt hiszem, egy kicsit feldúlt.
-Mikor nem .. - jegyeztem meg csendesen, inkább magamnak. Christine csendben állt mellettem, és hirtelen nem tudta, hogy mit tegyen és mondjon.
-Bevetnéd az ágyamat? Lemegyek egy kicsit beszélgetni.
-Persze, kisasszony - indult el rögtön az ágyam felé, én pedig kimentem a hűvös szobából.
A lépcsőn lefele menve a régen itt élő őseink képét nézegettem. Mindenki gyönyörűen festett. Volt egy személyes kedvencem, akit mindig csodáltam. Hosszú, fekete haja volt és igézően kék szemei. Egy jóképű férfi mellett állt, és mindketten mosolyogtak. Boldognak tűntek. De minél tovább néztem a képet, a lány arcán felfedeztem némi szomorúságot. Elveszettséget. Fáradtságot. Mindig meg akartam kérdezni anyámat, hogy ki ő, de sosem jutott eszembe. Végigsimítottam a lány fehér és üde arcát a mutatóujjammal. Olyan rejtélyesen szép. Sosem láttam még hozzá hasonlót.
-Elizabeth? - hallottam egy furcsálló hangot a jobb oldalamról. Zavaromban elkaptam a kezem a kép elől és a hátam mögé tettem. Anyám volt az. Érdeklődve nézett hol rám, hol pedig a képre.
-Igen anyám? - higgadtságot tettetve néztem vissza rá.
-Kit nézel? - közben felért mellém. Arcára tekintettem, és egy kis ijedtséget véltem felfedezni rajta, amikor meglátta a képet - Ó. Lady Adaline. A város szépe. Meg is merném kockáztatni, hogy a világé.
-És mellette? - anyám nyelt egy nagyot. Úgy éreztem, ez valami olyan dolog, amit régen nem hánytorgatott fel már senki, és ez jobb is, ha így marad. Nem válaszolt, hanem megfogta a csuklóm, és az étkezőbe vezetett. Gyéren világított, kis étkezőnk volt. Családias hangulatát még fokozta az is, hogy sosem volt teljesen rend. Ez volt az egyetlen ilyen helyiség az egész házban.
Leültem az asztalhoz, amire már ki volt készítve a reggeli. Ránéztem az ételre, és majdnem elhánytam magam.
-Köszönöm, de nem kérek. Nem vagyok éhes - közöltem. Anyám furcsán méregetett.
-Biztosan azért van, mert izgulsz. Majd ha éhes vagy, szólj - egy bólintással elintéztem a válaszom. Ami nem feltétlenül volt igaz - Jut eszembe, a ruhád lent van a mosókonyhában. Menj le, és hozd fel ide, kérlek.
A mosókonyha ajtaja fele lépkedtem, ami nem volt egy rövid út. Át kellett menni szinte az összes szobán, hogy odaérjek. Arrafelé nem sűrűn járkálnak a házban lakók. Már a mosókonyha világoszöld ajtaját is kinyitottam, amikor éles fájdalmat éreztem a jobb halántékomnál. A hirtelen jött fájdalom hatására térdre rogytam. Ugyanebben a pillanatban valaki hátulról meglökött, így az egész testem előre hanyatlott, és bevertem a homlokom a földbe. A nyitott ajtó miatt beestem a sötét szobába. Nem tudtam ellenállni az erőnek, ami egyre beljebb és beljebb kényszerített. Azt hittem képzelődök, de egyszer csak egy hang ütötte meg a fülem.
' Ne merészelj eljönni a mai bálra, Elizabeth. Niall Horan az enyém marad...örökre '
Mire kinyitottam a szemem, semmit sem láttam, csak a tengernyi ruhát körülöttem. Bármennyire ijesztően is hatott rám ez az egész, tudtam, hogy nekem ott kell lennem a bálon. Még ha meg is ölnek, akkor is.